Meglátásunk szerint az ember és más fajok gondolkodása közötti lényegi különbséget a közös célokat és szándékokat feltételező együttműködő tevékenységekben való részvétel, vagyis a közös intencionalitás jelenti. Az ilyen tevékenységekhez a különösen hatékony szándékolvasási és kulturális tanulási formákon kívül szükséges még az a sajátos motiváció, amely a pszichológiai állapotok másokkal való megosztására késztet, valamint azok a különleges kognitív reprezentációs formák, amelyek ezt lehetővé teszik. Az ilyen tevékenységekben való részvétel a fajra jellemző egyedülálló kulturális gondolkodási és evolúciós formákhoz vezet, és ez utóbbiak révén lehetséges mind a nyelvi szimbólumok megalkotása és használata, mind a társas normák és egyéni vélekedések kialakítása és a társadalmi intézmények felállítása. Állításunkat azzal az érvvel és kísérleti bizonyítékaival támasztjuk alá, hogy a nagy emberszabásúak (és egyes autista gyerekek) értik a szándékos cselekvés alapjait, és mégsem vesznek részt közös szándékokat és figyelmet feltételező tevékenységekben (közös intencionalitásban). A gyerekek életük első 14 hónapjában fokozatosan tesznek szert a közös intencionalitás képességére, és a folyamatot két ontogenetikai fejlődési vonal összefonódása határozza meg: 1. annak az emberszabásúakra általában jellemző képességnek az alakulása, hogy másokat eleven, célvezérelt és intencionális ágenseknek tekintsenek, és 2. annak az egyedülálló, fajra jellemző motivációnak az alakulása, amely arra készteti őket, hogy érzelmekben, élményekben és tevékenységekben osztozzanak másokkal.